Sáfár Katalin: Mégsem történt semmi

Mikor a szállító emberei megjöttek, hogy a személypoggyásznak szánt bőröndöt előrevigyék a vonathoz, Judit úgy nézett utánuk, mintha egy koporsót vittek volna el a házból. Néha a legegyszerűbb dolgokban is szimbolumot látott; így most is tudta, hogy valami elment az életéből. Íme, két ember jött, ismeretlen fuvarosok, felkapták a bőröndöt, melyben tizenkét rend fehérnemű, egy crém és egy fekete selyemruha, több más ruhadarab, cipők, harisnyák és három vastag, kartonfedelű füzet - leendő naplója - volt becsomagolva és kivitték. Tulajdonképpen itt kezdődik az ő útja, amely a csodás ismeretlenbe vezet. A bőröndöt majd ő követi a déli vonathoz.
Csak azt kellett volna mondania az anyjának: "Ne tessék odaadni, nem utazom" - és megszűnt volna ez az egész lázas lüktetés, amely napok óta beteges tünetként keringett a ház ereiben... Utazik Judit... Elmegy Judit... Csak egy szót kellett volna szólania, és egyszeriben elmaradhatott volna ez az egész nagy vállalkozás, amelyre csupán saját szeszélye ösztökélte. Az anyja nem csodálkozott volna és senki sem csodálkozott volna, hogy az Erdődi-lány nem ment el az egyetemre, hanem végre megjött az esze és beiratkozott egy tánciskolába, hogy olyan legyen, mint minden más fiatal lány...