Ólomízű évekkel született hagyatékod
reszkető éjszakák, borospoharába
botorkáló nappalok:
temetőhagú világ.
Éhegy gyomromra nem ügyelve
a jóllakottság érzését keltetted agyamban,
mikor tíz éves koromban elhoztad nekem
Petőfi összes verseit.
Nem lehettem méltatlan világomban összeomló,
mert nekem nem volt szabad örülnöm,
mert a megváltásunkért még nem esett áldozat,
mert bénán vonultam át az üdvözítő holnapba,
vállalva magamat.
Mezítlábas sóhajok kiszáradt szemembe
tüzet hordoznak, megdermedt utamra:
pupillám szűk világot enged szemedbe.