Nevető Parnasszus. Paródiák huszadik századi magyar írókról

"És nagy gyönyörűség volna, ha mindenki magyar írót kicsúfolnának végre" - írta 1910-ben Ady Endre, aki nagyra becsülte a paródiát, mely "olyasvalami bizony, mint a könyvvigéc. Élelmesen és sokat csatangol az író és a publikum között. Hasznos, derék, kedves kulturális szerep...". És rendkívül népszerű is. A paródia elszórakoztatja az olvasót, aki jókat derül a kifigurázott írókon, miközben megkedveli vagy még jobban megszereti őket, egyiküket-másikukat pedig kritikusabb szemmel olvassa majd, mert a róluk vagy a műveikről rajzolt karikatúra nemcsak mulattat, hanem jellemez és ítéletet is mond. A Nevető Parnasszus valóban "mindenki magyar írót" szeretne kicsúfolni: a XX. századnak csaknem mindegyik olyan jelentős vagy érdekes íróját és költőjét - a határainkon túl élőket is - kinevetteti, akiről paródiát írtak. Ebben a tekintetben a legteljesebb paródiaantológia eddig, mely nemcsak a paródiáké, hanem a parodistáké is, a Borsszem Jankó ismeretlen parodistájától és Karinthy Frigyestől kezdve a maiakig: Bárány Tamásig, Benjámin Lászlóig és Kolozsvári Grandpierre Emilig. És hogy minél több összehasonlításra nyíljék alkalom, s hogy minél szórakoztatóbb és tanulságosabb legyen mind az olvasók, mind az írók számára, ugyanarról az íróról vagy költőről több paródiát közöl, lehetőleg más-más parodista tollából, ezzel is arra törekedve, hogy minél méltóbban töltse be a "hasznos, derék, kedves kulturális" szerepet.