Farkas Imre: Szerelem húsztól hatvanig

„Ha egy nő váratlanul kimegy az életünkből, az akkora nagy fájdalom, hogy a nagy fájdalomtól nem látjuk, hogy mekkora öröm.” Prentice mondta ezt, a fehérhajú bölcselő. Hozzámenekültem, most is, mint valamikor régen. Csöndesen feleltem: – Mostmár, Uram, nincs időm kivárni. Fáradt vagyok. – A Tépelődéstől fárad el leghamarább az ember. Foglalja el magát valamivel. Dolgozzék.
Ez a párbeszéd a Pesti Margitszigeten hangzott el. Itt ültem halálraszántan, mint egy öreg, beteg madár. Az utolsó csalódás úgy fájt, mintha füzes vassal égetnék a szivemet. Elég volt. Prentice azt mondta: – Nincs utolsó csalódás. Csak csalódás van. Mi csalhatunk, de halálos bűn, ha minket csalnak meg. Emlékezzék, a század elején, Párisban, miket mondtam önnek? – Sokszor kacérkodtam azóta is a gondolattal, hogy véget vetek az életemnek. Sose gondoltam komolyan, csak most...”