Krúdy Gyula: Szindbád megtérése

˝Szindbád, ez a nevezetes kalandor, azon a napon, mikor a haja olyan fehér lett, mint egy dérlepte fa, amelyre többé egyetlen fekete varjú sem telepedik, mégegyszer útrakelt és fölkereste édesanyját, hogy végre kedve szerint kisírja magát... - Csakhogy itt vagy! - mondta a kis fazékhoz hasonlatos öregasszonyka, aki mindig kormos volt, mert folyton a tűznél kellett állongania, hogy éhes gyermekeinek leveskét főzzön. - Csakhogy eszedbe jutott a főztem! - ismételgette lelkendezve, amint megint csak a tűzhöz igyekezett, mint egész életében mindig, ha valamelyik gyerekét megpillantotta. A jégmadár-fejű, régi fénykép-albumból előlépett Szindbád elérzékenyülve nézegette a szobában fel és alá mozgolódó ócska szoknyát, mintha valamely láthatatlan szél, az anyai szeretet hajtogatná.˝