Asztalos Miklós, Pethő Sándor: A magyar nemzet története ősidőktől napjainkig

„Amikor a nemzetek fellépnek a történelem színpadára, már túl vannak történetük legérdekesebb fejezetein. Ezek a fejezetek azonban legtöbbször örökre homályban maradnak a későbbi korok érdeklődése előtt. Az a rendkívül érdekes és bonyolult folyamat, ahogy egy bizonyos embercsoport eljut a saját nyelvéhez, kezdetleges politikai megszervezéséhez, szóval azokhoz a tulajdonságokhoz, amelynek nemzetvoltát meghatározzák, a történeti kutatás előtt igen nagy mértékben ismeretlen marad még a történettudomány mai nagymértékű fejlődése mellett is. A középkori história-író, a mai történész őse, sokkal egyszerűbb feladat előtt állott akkor, amikor nemzete őstörténetéről kellett írnia, mert őszintén meg volt győződve arról, hogy az a színes mondavilág, mely tolla alatt mint mindenre feleletet adó őstörténet megelevenedett, a legtisztább és kétségbevonhatatlan igazság. A mai történetíró, bár nagy gonddal és felkészültséggel vizsgálja és elemezi a hún-magyar ősmondát, mégsem talál benne olyan útmutatást, amely számára a ködös őstörténet szövevényes rengetegében biztos útmutatásul szolgálna.
Az írásos emlékek teljes hiánya, az archeológiai (régészeti) leletek szűkszavúsága mellett arra szoríttatunk, hogy olyan emlékeket tegyünk beszédesekké, amelyeket a régebbi történetkutatók még nem hallgattak meg: a nyelvtudományt és az összehasonlító nép- és társadalomrajzot. Az így nyert ismeretek nem színesek ugyan, mint Hunor és Magyar mondája, a Csodaszarvas meséje, vagy a Csaba útjának legendája, sőt nem is olyanok, amelyeket a további kutatás esetleg mélyrehatóan is ne módosíthatna még. Egyetlen előnyök van mégis a krónikások meséivel szemben, az, hogy valószínűleg fedik azt a valóságot, amely eddig ismeretlen volt s közelebb hozzák a megismeréshez azt a misztériumot, amely egy nemzet megszületésének nagyszerű folyamatát tartalmazza.”