Angyal István saját kezű vallomása

Angyal István 1956. október 23-ától 1956. november 16-án bekövetkezett letartóztatásáig naponta átlagosan 2-3 órát aludt. Tüdőgyulladás, hörghurut kínozta, és egyéb betegségek. Koffeininjekciókkal és -tablettákkal tartotta magát ébren. Letartóztatása után naponta több órás kihallgatásoknak vetették alá, és - mint ezt a Markó utcai börtönudvaron mesélte - azt mondták neki, hogy az utókor számára lejegyezheti mindazt, amit átélt és amit gondol. Memoárja, tehát a halál árnyékában és a végkimerülés állapotában született. 1959 májusában levelet kaptam, melyen feladatként Angyal Istvánt tüntették fel, Budapest, IX. Üllői út 115. Pistának - aki csaknem egy évet töltött halálos zárkában, míg 1958. december 1-én ki nem végezték - csakugyan ez volt az utolsó bejelentett lakása. A borítékban valaki, aki Anonymus-nak nevezi magát, Pista 63 sűrűn gépelt oldalt kitevő emlékiratát küldte el nekem. Angyal István saját kezű vallomását azokhoz a történelmi dokumentumokhoz társítja emlékezetem, melyeket a párizsi kommunárok írtak kivégzésük előtt. A szerző összegzi a forradalom történetét, felvállalja saját tetteit, és derűsen néz a szakadékba, a Semmibe, melybe hite szerint nemsokára belökik. Pista biztos volt abban, hogy Kádár elolvassa emlékiratát. Tanúnak is meg akarta idéztetni, és egy reggel - már folyt a tárgyalásunk - odasúgta a sétán, hogy információja szerint Kádárné ott ül a tárgyalóteremben, a közönség soraiban. Akkor ezt agyrémnek tartottam, de azóta hallottam másoktól is. Kádárnak mindenesetre oka volt tartania Pista vallomásától. Szerintem ezért választották el ügyét a miénktől, és ezért titkosították; a Kádárra hivatkozó forradalmárnak volt a legkevesebb esélye az életben maradásra.(...) Emlékirata végén arra kérte a nyomozókat, hogy szabadulása esetén adjanak neki 1956-tal kapcsolatos munkájából egy példányt. "Ha pedig nem szabadulok ki - kérem, feleségemnek küldjék el. Telefonon hívják fel, s ő eljön érte - és fiamnak elviszi, ha felnő, elolvashassa..."