Halász Imre: Egy letünt nemzedék. Emlékezések a magyar állam kialakulásának újabb korszakából

„Hosszú vándorlás után megállok egy hegyormon. Mielőtt a túlsó oldalon leszállanék azon a lejtős ösvényen, mely a végállomás felé vezet, még egyszer visszanézek a hanyatló nyári nap verőfényében ragyogó tájra. Tekintetemmel még egyszer végig járom a megtett hosszú utat, megpihenek a múlt emlékein, míglen a távolba kalandozó szemem végre eljut odáig, hol minden összefolyik a messzeség ködében. Hosszú sorban bárányfelhők úsznak a kék égbolton. S amint Poloniusként vizsgálom őket, lassanként emberi alakok bontakoznak ki a bárányfelhőkből: ismerős arcok, kicsinyek és nagyok, derültek és szomorúak, jellegzetesek és árnykép gyanánt szétfolyók beláthatatlan sorban. Ezek egykor mind éltek, küzdöttek, örültek vagy szenvedtek. Küzdés, öröm, szenvedés – ez az élet.
Ott voltam én is közöttük, de lassanként elmaradoztak tőlem. Én még itt állok a hegyormon s ők annyi ezren mint puszta köd és pára ott úsznak a kéklő semmiségben.”

Kötése belülről megerősítve.