Eckhart Ferenc: Magyarország története

Eckhart Ferenc (Arad, 1885. - Budapest, 1957.) a két világháború közötti magyar történettudomány egyik kiváló képviselője. Jog- és gazdaságtörténész, levéltáros, egyetemi tanár, tanszékvezető, dékán; miniszteri tanácsos, az MTA 1919-től levelező-, majd 1934-től rendes tagja. Tudományos munkásságát a pontos forráskutatás, levéltári adatok feltárása és a szélsőségesen soviniszta irányzattal, valamint a feudális eredetű alkotmánytörténeti illúziókkal szemben polgári álláspontról gyakorolt kritika jellemezte. A szellemtörténet módszereit alkalmazva, illetve a pozitivista jogtörténetírás hagyományait folytatva bírálta a "nemzeties" irányt, és a kor jogi historizmusát. Szembefordulása miatt 1931-ben politikai támadások kereszttüzébe került és majdnem tanszékét is elvesztette. A magyar jogfejlődés európai összefüggéseinek keresését új alapokra fektette: a "hasonló gazdasági-társadalmi feltételek" jelenlétét tekintette irányadónak. Munkásságából a vérszerződés, a szentkorona-tan, a földesúri bíráskodás és a megyei igazságszolgáltatás kérdése emelkedik ki. Vallotta, hogy a jogszabályok elemzése mellett azok hatályosulásának a vizsgálata is fontos feladat. Az 1950-es években háttérbe szorult, ekkor a jogtörténet mellett behatóan foglalkozott gazdaságtörténettel is. 1956-os tevékenysége miatt "szellemtörténettel" vádolták, a meghurcoltatástól halála mentette meg. Az ELTE 1986-ban rehabilitálta, egykori szemináriumában emléktáblát avattak a tiszteletére. Az Akadémia 1989-ben állította vissza rendes tagságát.