Takáts Sándor: Szegény magyarok

A magyar katonát úgy a hazai, mint az idegen írók minden időben magasztalásokkal halmozták el. Acélkarú, törhetetlen szivű s félelmet nem ismerő férfiaink ugyan mindig voltak, de a XVI. és a XVII. században ezrével és ezrével terem az ilyen. Nem is magyar, hanem külföldi ember írta a XVI. században, hogy a hazaszeretet eredeti magyar virtus. Külföldi költők énekelték meg a magyar katona hazafias gondolkozását, önfeláldozási készségét, vitézi szellemét s vakmerőségig menő bátorságát. A mi irott emlékeink napnál világosabban hirdetik, hogy a XVI. században mindaz, ami igazában magyar és nemzeti, a végházak vitézeiben él és virul. Itt a végházakban folyik a magyarosodás, itt élnek a nemzeti hagyományok, itt lelkesednek s küzdenek a hazáért. Itt hangoztatják ezerszer és ezerszer: „ha nem harcolunk a török ellen, azt is elveszítjük, ami még a miénk Magyarországból”. A végházak népe kiáltja a világgá: „hazánkért és magunk becsületéért lakjuk a végeket, fizetés nekünk nem jár!"