Szabó Ervin: Társadalmi és pártharcok a 48-49-es magyar forradalomban

Ritkán mutathatta valaha küzdő nép tökéletesebb egyetértés képét, mint a magyar az 1848/49.-ki forradalomban. Egész Európában alig rezegtek már a forradalmi fölkelések utolsó vonaglásai, mikor Magyarországon még véres összeütközések folynak a nyugat és kelet felől előtörő osztrák és orosz seregekkel. A levert német forradalom több vezére a remény utolsó sugarát látja Magyarországon. Még 1849. augusztus 17.-én, mindenesetre Görgey 13.-ki fegyverletételének tudomásul vétele előtt, - írja Marx - a "pompás" (famos) magyar ügy, úgy látszik, általános háborúvá, guerre universelle, fog kifejlődni.) És tényleg a szabad Európa másfél éven keresztül méltán tekinthetett tisztelettel Magyarországra. A szabadságukért fölkelt népek egyikének sem kellett ily túlerővel megküzdenie, nemcsak két oly állam szervezett hadseregével, melyeket joggal tartottak az abszolutisztikus szellem zászlóvivőinek Európában, hanem saját népességének az önkényuralommal szövetkezett ellenforradalmi többségével is. Senkinek sem jutott azonban eszébe, hogy nemcsak az ellenség túlereje, hanem belső ellentétek, viszályok és szakadások is szerepet játszhattak a végső összeomlásnál.

Érvénytelen bélyegzővel.