Szabolcsi Bence: A XIX. század magyar romantikus zenéje

"Egy nyári estén a pesti Beleznay-kertben, ahol Schwarzenberg herceg mulatozik jurátus-kíséretével, egy huszonkilenc esztendős huszártiszt, elégedetlen és töprengő fiatalember, e sorokat írja naplójába: „Bihari geigt – Dudelsäcke ertönen – Juraten versammeln sich. – Alles scheint einer Verschwörung ähnlich – es lebt alles – Ich denke nicht ungerührt: Alles dies ist nur Rausch – oder höchstens ein Traum.”
Valóban: az ifjú gróf Széchenyi István, aki itt, 1824 júliusában, a magyar közélet egy, csöppet sem rendkívüli jelenetének válik szemtanújává, mindenki másnál mélyebben ragadja meg és fejezi ki e jelenet lényegét és jellemző tartalmát. A kép egyik legfőbb vonása, hogy zene kíséri, inspirálja, fokozza: e zene nélkül nem lenne mámor a mámor. És ez nem véletlen; aki itt a muzsikát játssza, sok száz és sok ezer közömbös, fásult embert ragadott ki józanságából, egy egész évtizedet, egy teljes nemzedéket, egy egész nemzetet babonázott meg és tett mámorossá, egy egész nemzetet, mely akkor ezt a magafeledt elragadtatást nem nézte oly kicsinylő, fájdalmas rezignációval, mint Széchenyi. Ellenkezőleg: nyilván szüksége volt ilyen mágiára, hiszen különben nem fogadta volna mindazokat tárt karokkal, akik idegeit felajzották és elringatták, akik feledést, dicsőséget, nagyszerű álmokat ígértek. Bihari János cigányprímás, az első ilyen mágus, koldus mesehős, aki a varázslatra szomjazó korszaknak mindennél alkalmasabb, feszült pillanatában érkezik: muzsikájában olyan mákonyos bort itat a Széchenyi egész nemzedékével, hogy még az emlékétől is megrészegednek az unokák."