Klaus Mann: A vulkán. Emigránsok között

„Kinek írok? A sok tévelygésnek és vándorlásnak ezt a krónikáját – ki fogja elolvasni? ... Hol van a közönség, amelyhez fordulhatnék? ... Kiáltásunk a bizonytalanba hatol – vagy talán az ürességben vész el?” – tette fel a kérdést Klaus Mann, amikor 1937 őszén egy New York-i szállodaszobában kételyektől gyötörten hozzáfogott A vulkán – Regény az emigránsokról – című műve megírásához, „az emigráció zűrzavaros, gazdag, szomorú élményeinek” epikai megformálásához. Akkoriban már messze állt attól, hogy azt gondolja, a nácizmus nem jelenthet veszélyt a világ számára, és tudta, hogy a hontalanság is tovább fog tartani, mint ahogy azt valaha legborúlátóbb perceiben is elképzelte. A harmincas évek elején egyszer egy müncheni teázóban alkalma volt megfigyelni a szomszédos asztalnál ülő Hitlert, aki barátai körében egyik epertortát a másik után nyelte el, és a Führer arcának elmélyült tanulmányozása után megkönnyebbülten távozott, mert úgy vélte, hogy ez a durva fából faragott, korlátolt kispolgár sohasem juthat hatalomra. Ezért az illúziójáért később – számos pályatársához hasonlóan – szörnyű megrázkódtatásokkal és keserű tapasztalatokkal kellett fizetnie.