"... Én ugyanis csakis azokat a teljes és túláradó élvezeteket nevezem boldogságnak, amelyek – hogy egyetlen vonással tárjam Ön elé önnön lényünk erkölcsi szépségének örömteli szemlélésében rejlenek. Ezen élvezetek, az önmagunkkal való elégedettség, a jó cselekedetek tudata, az életünk minden pillanatában, meglehet ezernyi kísértéssel és csábítással szemben állhatatosan fönntartott méltóság érzése, képes az élet mindahány külső, még a látszatra legszomorúbb körülménye között is megalapozni a biztos, mélyen átélt, elpusztíthatatlan boldogságot... A boldogság utáni vágyakozás nem lehet merő álom, ha lelkünkben maga az istenség keltette kiolthatatlan életre, hogy így utaljon félreérthetetlenül egy számunkra lehetséges boldogságra. Hisz minden kívánságunk közül az a legelső, hogy boldogok legyünk, ez szól lényünk minden hajszáleréből és idegszálából, hangosan és elevenen, ez kísér végig életünkön, ez lappangott már homályosan lelkünk első gyermeki gondolataiban is, és végül aggastyánként is ezt visszük magunkkal a sírba. (…)Bizonyossággal mondhatom, sőt nagy bizonyossággal, hogy boldog és szerencsés jövő elébe nézek. Önmagamban s önmagam révén elégedetten, ó, barátom! hol érhetne utol a sors villáma engem, boldog embert, ha a boldogságot szilárdan őrzöm lelkem legmélyén? "
Kleist levele Ch. E. Martininek. Potsdam, 1799, március 19.