Hermann Kesten: Ferdinánd és Izabella. Spanyol századok

A király rosszkedvű volt. Elgondolkodott élete fölött, ötven éve van itt, ezen a jó, kellemes földön. Harminchat éve uralkodik, ő, János, a második.
De talán nem is ő, de az a másik uralkodott? Alvaro de Luna, első a király szívében, első Kastiliában, Alvaro, akit ma fejeztetett le Valladodidban"?
Mikor a reggeli derengés ijesztően fakó világossága belengett a nyitott ablakon, a király gyorsan magához kapta vörösbársony térdnadrágját, a meztelen kardot, és ingben, felesége arannyal kivarrt mór sarujában, elosont ifjú asszonya, Izábel hálószobájából.
Aznap nem tett reggeltől estig egyebet, minthogy madridi kastélyában ablaktól-ablakhoz járt és egyre kifelé kémlelt, mintha hírnököt várt volna a világ négy sarkából. Élete ezen leghosszabb napjának reggelén szertelen fényözönben látta fölkelni a napot, mintha ennek az egy napnak a világossága száz napra akart volna szólni. Mikor az ég kékje a kora reggel átlátszó csillogásában szerteragyogni kezdett, a király hallani vélte a tompa dobpergést, mely az elítéltet Valladodidban a vesztőhelyre kísérte. Aztán feljött a nap és a király önön nyakán érezte a metszést, mellyel a hóhér a fejet a törzsről leszelte.