Peter Handke: Vágy nélkül, boldogtalan

- már elmúlt, már nem borulok ki. Ha írok, szükségképpen, múltról írok, már olyasmiről, amit letudtam, arra az időre legalábbis le, amíg írok. Irodalmat csinálok, mint máskor is, emlékező- és fogalmazógéppé idegenülve és tárgyiasulva. És azért írom meg anyám történetét,mert szerintem egy felől többet tudok meg róla meg a halála körülményeiről, mint egy idegen riporter, aki nyilván a vallás, az induviduálpszichológia, vagy a szociológia álomfejtő táblázataiból fejtené meg ezt az érdekes öngyilkosságesetet, könnyedén, másfelől saját érdekem megírnom, mert föléledek, ha dolgom akad, végül azért, mert ügyet akarok csinálni ebből a Szuverén Halál-ból, pontosan úgy, mint bármely kivülálló riporter, mégis másképpen. Ez, persze csupa ötletszerű indok, fölcserélhető más, ugyanolyan ötletszerűkkel. Mondjuk: végleges döbbenetpillanatok következnek be, azután az az igény, hogy megfogalmazzam őket - ugyanolyan indítéka ez az írásnak, mint kezdet óta. Amikor a temetésre megérkeztem, anyám erszényében találtam egy postai feladóvevényt, a száma 432 volt. Még pénteken este, mielőtt hazament volna, hogy bevegye a tablettákat, ajánlott levélben elküldött nekem Frankfurtba egy végrendelet-másolatot. (Ugyan miért még Expressz is?) Hétfőn ugyanarról a postáról telefonáltam. Két és fél nappal a halála után -