Petercsák Tivadar: Népi szarvasmarhatartás a zempléni hegyközben

A magyar népi állattartás és pásztorkodás néprajztudományunk egyik legjobban feltárt területe. Ezt a szinte könyvtárnyi irodalom, a nagy táji és tematikus monográfiák mellett a résztémákat feldolgozó tanulmányok egész sora igazolja. A korábbi kutatások azonban elsősorban a külterjes állattartás problémáival foglalkoztak, és elhanyagolták a paraszti gazdaságok belterjes, istállózó állattenyésztésének tanulmányozását. Viszonylag keveset törődtek a jószágnak a földművelésben betöltött szerepével és azzal, hogy az állattenyésztés tulajdonképpen a földművelő gazdálkodás érdekében is történik, annak része és alapja. Többen felhívták a figyelmet a legeltetési formák változásainak gyűjtésére, a legeltetési társulatok és a legeltetési jog alakulásának figyelembevételére. A pusztai állattartás kezdetlegesebb építményeit meglehetősen jól ismerjük, ugyanakkor kevesebbet tudunk a portákon álló és az állattenyésztés célját szolgáló épületekről, az istállók és egyéb gazdasági épületek kapcsolatáról. Bizonyos aránytalanságok tapasztalhatók az egyes állatfajták és a kutatott területek vonatkozásában is. Legtöbb tanulmány a juhtartással foglalkozik, holott a többi állat gazdasági jelentősége legalább ilyen nagy. Az állattartási tanulmányok legtöbbje alföldi vonatkozású, s csak újabban jelennek meg a domb- és hegyvidéki állattenyésztést feldolgozó munkák. A domináns állattartó vidékek feltárásán túl nagyobb súlyt kellene fektetni az önellátó és a fölműveléshez kapcsolódó, illetve a már piacra is termelő állattenyésztés kutatására. Tanulmányomban egy domb-, illetve hegyvidéki kistáj, az abaúj-zempléni Hegyköz hagyományos paraszti szarvasmarha tartásának ismertetésére vállalkozom. A terület nem ismeretlen a néprajzi szakirodalomban. Az 1930-as években Gönyey Sándor, Tagán Galimdsán és Szendrey Ákos pusztafalusi kutatásaival fordult az érdeklődés e vidék felé. 1950-ben alakult meg Sárospatakon a Rákóczi Múzeum, s ettől kezdve a környező tájak, így a Hegyköz néprajzi kutatásának a központja. Az 1950-es évektől a debreceni Kossuth Lajos Tudományegyetem Néprajzi Intézete a Zempléni-hegység falvaiban széleskörű néprajzi gyűjtést végzett, és ennek anyagából a Hegyközre vonatkozó tanulmányok is megjelentek. Szűkebb témánkhoz, a gazdálkodáshoz és állattartáshoz Tagán Galimdsán és Szabadfalvi József közöl adatokat. Balassa Iván részletesen elemzi a hegyközi földművelés változásait és feltárja jellemző vonásait. Magam 1971-től több tanulmányban dolgoztam fel Filkeháza hagyományos állattartását, az erdő és az állattenyésztés kapcsolatát, a legeltetési társulatok szerepét. A Hegyközről írott kismonográfiában összegeztem a területről megjelent adatokat, s ott részletes bibliográfia is található.