Simoncsics Péter: Nyelvészekről, nyelvészetről. 33 írás a Möbius-szalag másik oldaláról

Simoncsics Péter finnugor nyelvésznek tanult a múlt század 60-as éveinek második felében a szegedi egyetemen. Ilyen minőségében működött Magyarországon a szegedi egyetemen és az ELTE-n, kutatóként Norvégiában. Kolozsvárott, Erdélyben a magyar nyelv vendégtanáraként tanított, ahogy korábban a magyar nyelv lektoraként a nagyvilágban is, Amerikában, Finnországban és Dániában. Ezeken a helyszíneken találkozott szakmabeliekkel és más szakmák művelőivel, tanult tőlük és kötött barátságot velük. A kötet 33 írása a szerzőnek ezeken a – mások által korábban szintén megjárt – valóságos vagy virtuális utakon szerzett élményeiről és tapasztalatairól tudósítja az olvasót – innen az alcím, „A Möbius-szalag másik oldaláról” – nem tagadva vonzalmait és érintettségét sem a tárgyalt személyek, sem a tárgyalt témák iránt. Az általa tárgyalt témák nem szorítkoznak a magyar vagy a finnugor (uráli) nyelvészetre, hanem ki-kicsapnak e szakmák előre megásott medréből, és rejtett kapcsolatokra mutatnak rá különböző összehasonlító diszciplínák (uralisztika, paleoszibériai nyelvészet) vagy általános és magyar nyelvészet vagy nyelvészet és poétika között. Az írások földrajzilag átfogják szinte az egész glóbuszt Magyarországtól Szibérián át Japánig, Észak-Amerikától Ausztráliáig, Erdélytől Észak-Svédországig – központjukban mindig egy mesterrel, kollégával és baráttal, aki hitelesíti és élettel tölti meg a szóban forgó témát. Bár a választott témák többnyire nyelvészetiek, az írásokban szereplő mesterek, kollégák és barátok nem mind szakmabéliek, vannak köztük néprajzosok, folkloristák, irodalmárok, de természettudósok is, úgymint biológusok, orvosok, matematikusok – mind olyanok, akiktől a szerzőnek volt szerencséje tanulni és példát venni élete folyamán. Az írások olvastán a háttérben kirajzolódik a XX. századi egyetemes és magyar nyelvtudomány története, elmulasztott lehetőségeivel, tragédiáival és életerőt mutató próbálkozásaival együtt. Ahogy a nyelvészek nemcsak elefántcsonttoronyban ücsörgő tudósok, hanem hús-vár emberek, akik éppúgy nem menekülhetnek a történelem szeszélyes fordulatai elől, mint bármely más tudós vagy polgár, úgy a nyelvészet sem elszigetelt tudomány, szoros kapcsolatot tart más, közelebbi (folklorisztika, irodalomtudomány, szemiotika) és távolabbi tudománnyal (szimbolikus logika, kommunikációelmélet, pszichológia), és ki van téve a tudományszakok közti konfliktusoknak és versengésnek, amelyek hol akadályozzák, hol segítik fejlődését. E diszciplínák széles hálózatában keresi és találja meg helyét a szerző.