Deák Ferenc: Betű és rajz

„Deák Ferenc (Kökös, Románia, 1935. június 17.) az abszolút zenei hallás kivételes természeti ajándékának megfelelő abszolút rajzi érzékkel született, vagyis az a grafikai világrend, ami benne adva van, tökéletesen egybevág a Világegyetem mélyében működő szerkezeti Renddel. De mind a modern zene, mind a modern képzőművészet története arra utal, hogy minél több, ezzel a Kozmogóniai Renddel ellentétes, tőle idegen, zavaró körülmény takarja el előlünk törvényeit, annál nehezebb felülemelkedni a káoszon, homályon, hangzavaron s érvényesíteni az abszolút látás kontrollját. Életműve: e homállyal vívott küzdelem és dialógus egyik lehetséges forgatókönyve. Erdély virtuális (szellemi) fővárosában, Kolozsvárott, a művészeti akadémia elvégzése után különös szakmai és művelődéstörténeti kihívásnak kellett eleget tennie: a többévszázados tipográfiai kultúra hagyományai, s a második világháborút követően minden addiginál gazdagabban, autentikusabban felvirágzó erdélyi magyar írásművészet kettős elkötelezettségét felvállalva, számos kitűnő erdélyi grafikus tevékenységét bekapcsolva ERDÉLYI MAGYAR KÖNYVKÉNT megjeleníteni egy nemzetrész (a romániai magyar nemzetiség) szellemi önfenntartását. Deák Ferenc aki mindent tud, amit a század legkiválóbb európai grafikusainak a keze tud a vonalról, a foltról, a kompozícióról, a sokszorosító technikákról, a mini- és a maximűfajokról (a díszítő `mütyürtől` az ex librisen és az illusztráción át a festett kazettás famennyezetig), s az emberi lélek és tudat arckifejezéseiről (a népmesei elbűvöltségtől a groteszk és intellektuális fintorokon át az Ember tragédiáinak elszemélytelenítő fájdalmáig) az elmúlt négy évtizedben könyvek százait tervezte saját kezével, s könyvek ezreinek a testet öltését vezényelte le a kézirattól a könyv-látványig a Kriterion Kiadó tipografikusi pulpitusán/pulpitusáról. Ebben a folyamatban érlelődött az a sajátos memoár, a grafikus emlékirata, valóban Betű és Kép szerelmes története, amely ugyan `csupán` a tipografikai műterem asztalára enged rálátást, de ha alaposabban körülnézünk, kiderül: a művész valamennyi műfaja ezen a keverőasztalon lényegül át egy új minőséggé, ama bizonyos könyv-látvánnyá, s ugyanakkor ennek az új műformának az esztétikai megjelenéséből visszavezetnek a szálak a légies, a tárgyias, az elvont vagy a drámai vonalrajzhoz, a metszetlapok eleganciájához vagy a kisgrafikák emblematikusságához. Amikor a szabadkézi rajz, a látványfestészet és a figuratív forma ennyire lappangva és áttételesen vesz csak részt a műalkotásban, mint most, a huszadik század utolsó pillanataiban, Deák Ferenc adottságai és ismeretei rendkívüli módon felértékelődnek egyrészt a tipografikusi nyelvi hagyomány folytonosságának a biztosításában, másrészt a könyvművészet távlatainak a vonatkozásában.” Banner Zoltán