Giorgo Pressburger: A fehér közök törvénye

Egy téli reggelen Fleischmann doktornak nem jutott eszébe a legjobb barátja neve. Egyedül volt a házban. A házvezetőnője csak hétköznapokra járt hozzá. Öreg barátnőjét, Leát egy erős migrén ágyba parancsolta. Éjszaka az orvos földrengésről és egy brillantintól fénylő hajú furcsa személyről álmodott, akit mindannyian az Idő Szellemének hívtak. Reggel, mikor felébredt, eszébe jutott a barátja, a sakkmester és tévébemondó. Nem írta be a telefonszámát sem a bőrkötéses noteszébe, sem a Connecticutban élő unokatestvérétől kapott zsebkalkulátorba. Mindennap telefonált a barátjának. Úgy volt vele, hogy egy ilyen számsort, amelyet olyan gyakran idézett fel az agya, fölösleges papírra vetni vagy áramkörökbe táplálni. Csakhogy novemberben a barátja kivett egy hónap szabadságot, és elutazott. Az alatt az idő alatt Fleischmann doktor emlékezetéből kitörlődött a telefonszáma. Ott a telefonkönyv, majd megnézi abban, gondolta. Jó, de milyen név alatt? Több mint tíz percig Rosenwasser Izsáknak se a vezeték-, se a keresztnevét nem tudta felidézni az orvos. „Ejnye, úgy látszik, még mindig alszom" – gondolta aznap reggel. Belecsípett a karjába. „Lehet, hogy ezt is csak álmodom" – dünnyögte. „Micsoda marhaság azt álmodni, hogy megcsípem magam" – gondolta végül.
Fleischmann adott a saját gondolatai rendezettségére és ünnepélyes szentenciozitására. Mindenre tudott valami aranyigazságot, a páciensei nemcsak kitűnő orvost, hanem igazi életművészt is láttak benne.
Személyi számítógépén nyilvántartotta minden vizitjét, minden páciensének anamnézisét. Érzelmi életére ez a tökéletes rendezettségre való törekvés nem vonatkozott: anya, gyerekek, feleségek, barátok számítógépének egyik látható táblázatában sem szerepeltek.
„Hogy hívják – erőltette az agyát azon a hideg reggelen –, itt van a nyelvem hegyén, és képtelen vagyok kimondani. Együtt nőttünk fel, szégyen-gyalázat."