Alekszander Szolzsenyicin: Rákosztály

Lehet-e, szabad-e, kell-e bármit is mondani a Mű, a Legenda előtt - előtte, s nem utána -; az előtt, hogy a regény végre magyarul is, szabadon is, nem álcázó újságpapirosba csomagolva is szólhat önmagáért és mindannyiunkért? Szabad-e egy-két szóval, tenyérnyi helyen, szánalmas kárpótlásként szépeket mondani az íróról, aki a világnak ezen a táján volt már "áruló", "a szocializmus ellensége", a "legreakciósabb eszmék szócsöve", az " orosz történelem bemocskolója", "erkölcsi halott", "irodalmi vlaszovista", "hamis próféta", a "Nobel-díj megszentségtelenítője", "őrült monarchista", "lelki torzszülött", s ki tudja, mi még? S akit legalább ugyanannyiszor neveztek a világ szabadabb tájain "új Tolsztojnak" (vagy "új Dosztojevszkijnk"), az "orosz nép lelkiismeretének", a "XX. század (sőt "minden idők") egyik legnygyobb írójának", s aki mindezt ki tudja, milyen érzésekkel - ironikus mosollyal?, reményteli várakozással?, prófétaságának hitével? - szemléli vermonti magányában. Talán csak annyit, hogy Alekszandr Iszajevics Szolzsenyicin ne legyen végre több, mint író, akitől szeretni tanulhatunk; szeretni az embert önmagunkban és másokban.