Zsolnai József: Egy gyakorlatközeli pedagógia. Kutatásaink elméleti alapozása

A gyakorlatközcli pedagógia tárgya az a legszélesebb értelemben vett kultúra-átszármaztató tevékenységsorozat, amely intézményesítetten és cselekvően avatkozik be a tanulásra kényszerültek vagy önként vállalkozók személyiségfejlődésébe. (Már itt jelezzük, s később részletesen kifejtjük, hogy a tanulást rendkívül tágan értelmezzük. Nem szűkítjük le a leckék tanulására. Az önművelődős jelleggel történő tanulást éppúgy beleértjük, mint a spontán szocializációs hatások, az ún. rejtett tanulások „kezelni tudását”.) Fenti tárgymeghatározásunkból nem derül ki a gyakorlatközeli pedagógiai szemléletnek az a legfőbb kritériuma, hogy az a pedagógiai gyakorlatot a maga konkrét létszerűségében ragadja meg. Tehát mindenkor figyelembe veszi, hogy a pedagógiai tevékenységek helyhez, időhöz, szereplőkhöz, (szociális és munkaszerepekhez), szervezetekhez, csoportokhoz, kommunikációs és kooperációs aktusokhoz kötöttek, folyamatokban (állapotváltozások soraként) realizálódnak, és viszonylag jól elkülöníthetők bemeneti illetve kimeneti tényezők – azaz eredményjellegű produktumok mentén ragadhatók meg. Hogy a fenti tárgymeghatározás előnyeit érzékeltetni tudjuk, további konkretizáló lépéseket teszünk, mégpedig a pedagógiai napi gyakorlatban közreműködő szereplők szerepük, valamint a mindennapi tér- és időszemlélet alapján nyomonkövethető színterek, azaz a különböző rendű, rangú szervezetek és a szervezetelben realizálódó folyamatok (azaz cselekvés- és tevékenységláncok), illetve állapotváltozások szempontjából. E három tényező (szereplők, színterek, folyamatok) alapján – fölfogásunk szerint – kimondható, hogy a pedagógiai gyakorlatnak a művelődési miniszter éppúgy szereplője, mint a nagyvázsonyi általános iskola második osztályába járó Csőke Éva.