Kaposi Kis István: Emlékezés és vallomás

"Kaposi Kis István neve (és hangja) ismerősen cseng az ötven fölötti korosztály fülében. Néhány perces rádiójegyzetei ugyanis csaknem mindig indulatot kavartak. Pedig pusztán tényeket közöl. A húsz-harminc évvel ezelőtti magyar valóság tényeivel szembesítette a hallgatókat, és persze az ország vezetőit. Minden mondatának súlya volt, csípett, mint az ostor. Mozdulásra ösztökélt. De soha nem volt igazságtalan. "Én önmagamat önmagammal mérem.." - vallotta Kosztolányi szavaival. És ez a mérce egy életen át hitelesnek bizonyult. Már pöttöm gyerek korában lázadt az igazságtalanság ellen. ("Kitöröd még az ablakot? - Ki!" - mondta dacosan, és már törte is, hogy jogos legyen a korábban ártatlanul elszenvedett verés.) Ha méltánytalansággal, igazságtalansággal találkozott, vagy amikor falakba ütközőst, mert a visszásságok ellen próbált fellépni, soha nem alkudott meg, inkább "ablakot tört", pontosabban asztalt borított. A toll volt a munkaeszköze, hivatásos katonatisztként a fegyvere, Hitt az eszmék igazában, a szavak erejében, Ez a hit vezette, amikor tizenhét évesen - dacolva a családdal - belépett a kommunista pártba és akkor is, amikor a rendszerváltás előtt egy évvel visszaadta a tagkönyvét. Mintha huszonéves kora óta tudatosan készült volna a kor eseményeinek hű dokumentálására, gyűjtötte a dokumentumokat, jegyzetelt, felírta az aprónak tűnő momentumokat is. És amikor összerakta az élménycserepeket, különös összefüggésekre, meghökkentő végkövetkeztetésre jutott. Ezért több ez a könyv puszta emlékezésnél, vallomásnál, hiszen az elmúlt hat évtizedben a kaposvári kis parasztháztól az Országházig ívelő pályáján mindig olyan szemszögből látta-láthatta az eseményeket, ahonnan csak keveseknek adatott meg. Csaknem két évtizeden át érlelte-halogatta e könyv megírását. Végül - épp a 77. születésnapján - került nyomdába, így újabb adalékul szolgálhat majd a huszadik század második felét megismerni kívánó utókornak."