Samuel Beckett: Molloy

Beckett regényét úgy tartja számon a kritika, mint határhelyzetet jelző művet. Az író keményen következetes, tragikus világlátással az emberi létezés egyre mélyebb, pokolibb bugyraiba kalauzolja az olvasót. Az alaphelyzet az abszurdnál is abszurdabb: a testi nyomorúság, a fizikai leépülés utolsó stádiumában, agóniája pereméről szólnak hőse szikár, öngyötrő monológjai, a végső semmibe hullás lassan araszolgató napjait, óráit érzékeltetve. Molloy egyre merevedő, zsugorodó végtagjait két mankón - bár néha biciklire kapva - hurcolja, kétségbeesetten keresve haldokló anyját egy városban majd a tengerparton kavicsokat szopogatva, végül egy erdőben csúszva-mászva. A felkutatására indított titkos ügynök önmagában leli meg, s maga is a végső nyomorúságba jutva végzi sorsát. A létezés nullpontjára szorított alak vallomása, a romlás, a szétesés következetesen előrehaladó folyamata - minden iszonyat ellenére - lenyűgöző, keményen megformált művé nemesedik.