"A természet talán soha és sehol nem ad végső „megoldást”, „megnyugvást”, boldog és gondtalan megpihenést a földi helyeken nyugtalanul bolyongó lélek számára. A lélek mindig csak vándorol itt a földön, a természet a vándor lélek kielégitetlen vágyakozásának utja. Az utrakelt lélek számára – és egész életünk alatt „uton vagyunk”, az élet csak utazás az időben a természet uj képei mögött mindig van még valami...
Ám különösen az északi természet, a „fausti” alkotó, nyugtalan fehér ember természete, csábit örökös utazásra, valami felé, ami a tájak és képek mögött következik...[...]
De az északi ember, a tipikus „európai” nemcsak a tájak mögött keres mindig nyugtalanul, valami ismeretlent és soha meg nem ismerhetőt, hanem éppen ugy az idegen emberi életek, az idegen sorsok, életkörülmények, szokások mögött is. Az emberekben éppen ugy nem tud megnyugodni, mint a tájakban.
[...] Az európai polgár ugy tudja, hogy ez a táj, a spanyol táj és ez az élet, a spanyol élet."
"A spanyol pincér, vagy szolga önmagát egy hajszállal nem érzi kevésbé "úrank", senornak mint a "caballero" akit - mivel a sors úgy hozta magával, - véletlenül éppen kiszolgál. A véletlenen van a hangsúly, a kiszolgálás külső életkörülményéhez ez a spanyol pincér vagy szolga lelkileg egyáltalán nem hajlandó és nem is képes alkalmazkodni. Urát csak mintegy baráti szívességből szolgálja ki. A spanyol pincér csak udvarias kérésre hajlandó egyáltalán kiszolgálni. A borravaló igen ritka és az idegenforgalomtól "meg nem fertőzött" vidékeken ma is kereken visszautasítják. A boltos is mintegy baráti szívességből szolgálja ki a vevőt és nem hajlandó a legcsekélyebb kritikát sem eltűrni, a koldus is szinte baráti szívességből fogadja el az alamizsnát, és így tovább."