Orosz Károly: A nyírvidéki-rétközi kisvasút. A kisvasút története és lehetőségei az EU-ba tagolódó magyar vasúthálózaton és a hazai idegenforgalomban

Az 1846-ban átadott Pest-Vác, majd alig több mint egy évvel később üzembe helyezett Pest-Szolnok vonalakat újabbak követték, s a Budapest centrikus magyar vasúthálózat vonalainak hossza 1870-ben mintegy 3,5 ezer kilométer volt. A magyarországi vasúthálózat kialakítására és fejlesztésére azért is volt nagy szükség, mert az ország közlekedésének fejlődése elmaradta gazdaság igényeitől. S ebben az osztrák császárság magyar szabadságharcot követő, elnyomó politikája éppen úgy szerepet játszott, mint a közlekedés és a szállítás színvonalának szánalmas elmaradottsága. Az 1867-es kiegyezés után hivatalba lépett, ún. második felelős kormány éppen ezért tekintette fontos feladatának a vasutak építését, az úthálózat és a vízi közlekedés fejlesztését. Magyarországra azonban - mint általában minden - a Habsburg-birodalmi érdekeket szolgáló központosítási törekvések, és legfőképpen a Rendi Alkotmány pontjaihoz és a kiváltságaihoz mereven ragaszkodó magyar arisztokrácia, a társadalom felső rétegének konzervativizmusa és érzéketlensége miatta vasúti fejlődés lendülete is csak jókora fáziskéséssel, csaknem fél évszázaddal később jutott el. S abban, hogy végre ide is eljutott, meghatározó szerepe volt a reformkor szellemisége iránt fogékony nemesek összefogásának, köztük a legnagyobb magyarnak, gróf Széchenyi Istvánnak, majd később Baross Gábornak, a "vasminiszternek" és munkatársainak.

Dedikált példány.