Kassák Lajos: Emberek sorsok

„Arra az útra – mondta Virág Balázs keserű, vontatott hangon – igazság szerint a fiamnak kellett volna elindulni. De abban az időben már se a bot, se a szép szó nem használt volna. Lator volt a kölyök s nem egyszer gondoltam felőle, talán nem is az én fiam. De ez csak olyan üres okoskodás volt, mert ha mondhatnék is egy és más rosszat boldogult feleségemről, bűnt követnék el, ha azt állítanám, hogy hűtlen természet volt. Nehezen éltünk, néha megmartuk egymást, de azért, ha józan fejjel visszagondolok azokra az időkre, egészen jól megvoltunk. Azt mondhatnám, mikor elvettem, párját ritkította a környéken. Fiatal volt és majd kicsattant az egészségtől. Több, mint egy esztendeig futottam utána, aztán mégis csak beadta a derekát s mikor átköltöztem a házukba, apósom és anyósom is jó szívvel fogadtak. Később elváltunk az öregektől, én a járás bíróéknál voltam parádéskocsis, ő pedig a ház körül foglalatoskodott hajnaltól estig és jól végezte el a munkát, amibe belekezdett.”