Kassák Lajos: Megnőttek és elindulnak

"Három hete nem esett az eső. Mi lesz a világgal. Az ember úgy érzi, ég és föld közül elszállt a levegő, az élet fulladozik, emberek és állatok pórusain majdnem, hogy kibuggyan a vér. Ó, irgalom, irgalom! De minek is a beszéd. Hiábavaló itt minden. Az lenne a leghelyesebb, nagy megnyugvással elnyúlni a kemény, majdnem tüzesre izzott földön és meghalni szó nélkül, alázatos megadással, mint a mezőn a virágok. Dél van. Sárga, fülledt izzásban bukdácsolok céltalanul. Azért indultam el. hogy valahova, valamilyen kitűzött célba beérkezzem. De már elfelejtettem indulásom okát és a célt is, amit magam elé tűztem. Alig merek átmenni az út egyik oldaláról a másikra. Látom, hogy a járókelők talpai alatt milyen kocsonyásan remeg a megolvadt aszfalt. Egy nő, akit átvilágít a nap, akárha üvegből lenne, rémülten felsikolt. A kétségbeejtő hang úgy jelenik meg a szemem előtt, mint valami rozsdás borotvapenge. - Hagyja a papucsot és menjen tovább! - mordulok felé halálos elszántsággal. - Fontos, hogy elevenen a szárazra jussunk. Átmentem a kőjárdára."

Átkötött példány.