Friedrich Nietzsche: Adalék a morál genealógiájához. Vitairat

Amikor a posztmodern egyik legnagyobb pápája, Deleuze Nietzsche-könyvében demonstrálta, mit is kell értenünk a nagy narratíva ellehetetlenülésén, fő példaként és értelmezési anyagként Nietzsche Adalék a morál genealógiájához című művét elemezte. De alapvető helyet szánt e kis terjedelmű munkának az etika egyetemes történetében az ontológia huszadik századi megújítója, Nicolai Hartmann is, mondván: „csak azóta tudjuk, mit nem tudunk a morálról, amióta Nietzsche megírta ezt a traktátust”. A mai olvasót, ha belelapoz a kis könyvbe, elsőül a tanácstalanság fogja el: igazi Nietzsche-i aforizmákat talál benne, ám ezek sokszor épp semmi kapcsolatban sem látszanak lenni a morál kérdéskörével, és ha igen, akkor is „részproblémákat” érintenek: pl. az aszkézisről, a zene „függetlenségéről”, a száműzetés mibenlétéről, Wagnerről, Schopenhauerről stb. A kulcsot a műhöz az értelmezési kiindulást Nietzsche koncepciójához nehéz meglelni. Ott található az a harmadik értekezés elején, egy, az aforizmáról szóló részben. Itt adja meg Nietzsche azt az értelmezési keretet, amelyben „érvényessé” válik a mű, megvilágíthatóvá a morál Nietzsche-i koncepciója. Mert Nietzsche nem arról a morálról szól ebben a művében (sem), amely az erkölcstanokban, a katekizmusokban, a hagyományos morálfilozófiákban és etikákban található. Az ő morálja nem valamiféle „felépítmény” az ember antropológiai vagy ontológiai „rétegein”, nem speciális területe az emberi létnek, nem külön filozófiai diszciplína, és semmiképp sem „önálló tudomány”. A morál – Nietzsche értelmezésében – az ember itt- és így-léte, ontológiai státusa. Ezt a státust vizsgálják, járják körül az Adalék aforizmái, végtelenül tömörre csiszolt, rendkívül egyszerűnek látszó, de rendkívül összetett, bonyolult gnómái, megállapításai.