Edmund Husserl: Az európai tudományok válsága I-II. kötet

Husserl a század elején alakította ki ún. transzcendentális fenomenológiai módszerét, fenomenológiai filozófiáját. Az általa vetett alapokon épültek ki a század első felének nagy filozófiái, Max Scheleré, Nicolai Hartmanné és Martin Heideggeré. E nagyok főművei már rendre megjelentek, amikor Husserl – 1930-as években – papírra vetette főművét, Az európai tudományok válsága című ópuszt. E könyvében nem szembesíti ugyan elképzeléseit az előbb említettekével, ám kétségtelen, hogy az igazán autentikus folytatását a husserli életműnek ez a kötet jelenti. Husserl nem tudományelméleti munkát alkotott, a cím némileg félrevezető. Az ő koncepciója nem ad hoc kérdések megválaszolására vállalkozott, bár kiindulópontja kétségkívül kortörténeti jellegű. A válság, az európai válság elemzése (és korántsem csupán a tudományoké) Husserlnél arra szolgál, hogy a transzcendentális fenomenológia lételméletét fejthesse ki átfogó módon. A fenomenológia e kiindulópontból levezetve korántsem tűnik már csupán absztrakt, a lényegszemléletet középpontba állító rendszernek, hanem olyannak, amely szoros szálakkal kapcsolódik a Husserl által "életvilágnak" nevezett szférához, amely kategória a talán legfontosabb husserli fogalmakhoz tartozik. E kategoriális elemzésből indultak ki a század második felének vezető filozófusai, ez az a kategória, amely a kései Heideggeren keresztül megtermékenyítette a filozófiai gondolkodást szinte napjainkig.
Husserl könyve a század legfontosabb filozófiai alapművei közé tartozik.