Spiró György: A békecsászár

Spiró György színpadi világa: tragikus világ. A szerző nem kötődik irodalmi divatokhoz, még a „parabola felületességét” is elutasítja. Bátorsága éppen abban áll, hogy mélységesen komolyan veszi a drámát, minden formai következményével együtt.
Ezt írja darabjairól: "...így egymás mellé állítva a drámákat, jeges szél csap meg belőlük. Ha ez színház, akkor istentelen színház..."
Valóban, a szó eredeti értelmében is meg a tragédia hagyományos-klasszikus értelmében is igaz ez. A történelem – hiszen szokatlan történelmi drámákról van szó – itt nem az egyén tevékenységének és kiteljesedésének konfliktusos, de hatékony színtere, nem is egyszerűen az embernek tőle elidegenedett alkotása, hanem természetivé vált adottság, az élet egyetlen valóságos tere és ideje úgy, ahogy közvetlenül-átláthatatlanul megnyilvánul. A tett: már csak szándék a következmények elkerülésére. De valami mindig „szembejön” a szándékkal, elforgatja, kifacsarja, függetlenül attól, hogy „jó volt-e vagy rossz”. S ez a valami nem a gondviselés, nem is a fátum hiányzik belőle minden büntető vagy felszabadító erő. Nem is egyszerűen a véletlen, amelynek megtörténtére számítani lehetne, hanem – jobb szó híján – valamiféle irracionális, önkényes vaksors, amelyhez már fohászkodni sem lehet.