Füst Milán: Emlékezések és tanulmányok

Hogy mindaz úgy igaz-e, ahogy itt leírtam, vagyis nagyarányúbb szóval vai szólván, hogy történelemnek tekinthető-e mindez? Emlékezetem jó, de becsületem is, s aki e kettőben bízik, az teljes hitelt adhat a közleményeimnek. Viszont, hogy hőseim csakis olyanok voltak-e, amint itt megjelennek, vagyis hogy portréik teljesek-e, ez megint csak más kérdés. Nem teljesek, nem is lehetnek azok, különböző okoknál fogva. A legfontosabb ezek között a kővetkező:
Az érmeknek két oldaluk szokott lenni, az embereknek még több. Meg is forgattam én a barátaimat annak idején, hogy lehetőleg minden oldalukról megismerjem őket, s ez többé-kevésbé sikerült is nekem ... illetve, hogy sikernek szabad-e nevezni az ilyesmit? Szerelmek és barátságok dolgában a beható emberismeret ritkán szokott jóra vezetni. Szegény szívünket illúzióink jobban szokták boldogítani, mint tapasztalataink.
Csakhogy az én kedves hőseim már mind halottak. (Én magam is hol vagyok már tőlük? Alig néhány lépésnyire. De hagyjuk ezt.) A forgatásuk tehát, a minden oldalról való megítélésük nekem most már nehezemre esett. Hiszen megpróbáltam én most is, de csak bizonyos mértékig, aztán abbahagytam. Mert én most már, megvallom, zavartalanabbul akarom őket szeretni, mint amennyire ez együttes életünkben lehetséges volt.