Eörsi István: Nem vagyok kikerics

1983 elején a Hobo Blues Band előadta tucatnyi versemet, Mártha István megzenésítésében és zongorakíséretével. Ez alkalommal az énekes, Földes László számára ihleni próbáltam néhány olyan zenétlen költeményt, melynek nem én vagyok a lírai hőse, hanem ő. Eleinte valóban az ő szájára hangszereltem és ai ő alakjára szabtam a szövegeket, és a ciklusnak ezt a címet adtam: Hobó monológjaiból. Később a Hobó elnevezést Gobó-ra változtattam, mert olyan élmények és gondolatok szüremlettek a versekbe, amelyeket nem varrhattam Földes László nyakába.
Ugyanennek az évnek a márciusában Nyugat-Berlinben börtönemlékeim megírására készülődve áttanulmányoztam régi levelezésemet és vécépapírra rótt költői dokumentumaimat. Úgy éreztem, leköltöztem a holtak közé, és közben az élőkkel is szörnyen meggyűlt a bajom. Kitaláltam magamnak egy Leopold nevű szakácsot, hogy az ő kontójára fejezhessem ki rossz közérzetemet.
A több mint három év folyamán, amíg Nyugat-Berlinben éltem, egyre erősbödött az a meggyőződésem, hogy az egyoldalú kritikai szemlélet legjobb esetben hősies provincializmusra vezet. A különféle társadalmi rendszerek az egyéni szabadság és az életszínvonal egymástól nagyon is eltérő fokain hasonló kielégíthetetlen vágyakat és emberi eltorzulásokat hoznak létre. Tapasztalataimból megpróbáltam egyet-mást a líra eszköztárát is felhasználva kifejezni. Közben tovább írtam régebben elkezdett ciklusomat, melynek gondolatokkal és emlékekkel jól-rosszul zsonglőrködő, nyegle hőse, E. I. önkéntes több vonatkozásban riasztóan hasonlít rám.
Egyszóval: önállósítottam néhány lehetőségemet, és most ravasz rendezői trükkel itt randevúztatom őket egymással meg velem, új könyvem lapjain. Szimatolják körül egymást, azt sem bánom, ha összevesznek, csak azt ne feledjék, hogy van egy közös vonásuk: sem ők, sem én, egyikünk sem kikerics.