Muszlim művelődéstörténeti előadások

Az iszlám vallásról, az európaitól eltérő muszlim társadalmak formájáról, kultúrájáról, művelődéséről, irodalmáról és művészetéről rendkívül korlátozott ismereteink vannak. Feltűnő például az a pontatlanság, amivel a politikai események tárgyalásába beleszövődnek a vallásos élet fogalmai és esetenként eredeti jelentésükből kiforgatva alkalmazzuk és terjesztjük őket. De a tájékozatlanság az iszlám szó magyar köznyelvi használatában is megmutatkozik. Naponta olvassuk – halljuk az iszlám országok, iszlám népek kifejezéseket, amelyek grammatikai szempontból helytelenek, mert a beszélő felismerhető szándéka szerint magyar jelzős szerkezetet alakított ki, de ebben egy arab főnévi igenevet (iszlám: „önmagának Isten alá rendelése”) használt melléknévként, jelzői funkcióban. Az indoeurópai nyelveken tájékozódó közvéleményben ez a forma mindinkább általánossá válik, annak ellenére, hogy a vonatkozó arab ige jelzői funkcióban használatos activ participiuma – muszlim („magát Istennek alárendelő”, azaz tulajdonképpen a „hívő”) is elfogadott kifejezési forma a magyar nyelvben és könnyűszerrel alkalmazható lenne. De a keresztes háborúkig és a törökök európai hódításáig visszanyúló előítéletek és elsietett általánosítások is terhelik az iszlámmal kapcsolatos ismereteinket. A nyelvünkben élő közhelyek pedig minduntalan megerősítést kapnak a többnyire politikummal átszőtt hírek és tudósítások révén, míg a mozifilmek, lektűrök és magazinok olcsó világában hovatovább a muszlim hívő őszinte vallásos érzületét is kétségbe vonják.