Heinrich Böll: Gondviselő ostromzár

Védeni ​kell az öreg Fritz Tolm sajtófejedelmet. Valamilyen – mindegy, milyen – csúcsegyesülés elnökévé választották, ezentúl tehát gondot kell viselni az életére. Őr, rendőr, titkosrendőr, géppisztoly, URH, helikopter, páncélautó kell, fegyvergyűrű, nyomozóháló, áttörhetetlen ostromzár. Védelem az öregúrnak, a családjának, őrizet feddhetetlen családtagjainak, szakadatlan ellenőrzés a feddhetőknek – mert, bizony, többszörösen sebezhető ez az új elnök, ez a félproletár-sorból fölkapaszkodott sajtófejedelem, ez a véletlen közéleti nagyság és nagyhatalom, ez a voltaképpen csak félbemaradt művészettörténész: igencsak vörösök ennek a fiai, kommunista asszonnyal él együtt az egyik, környezetvédőbalos a másik, egy gonddal neveltetett istápoltja bujkáló terrorista valahol, volt menye azzal a terroristával bujkál és merényletre készül. Csak az a lánya feddhetetlen az öregúrnak, aki egy áruháztulajdonos nagymenő felesége, aki úrlovas, aki színes magazinok gyakori címlapfotó-témája. Ostromzár kell e köré a család köré, képtelenségig áttörhetetlen, magánéletet és szabadságot megszüntető, a rendőrállam szuperszervezete – nem is a család köré, hanem a fönnálló rend, az uralom, az érdekszövetség védelmére.
Aztán teherbe esik a feddhetetlen úrlovasdáma, férje hosszú távolléte idején, nem tudni, kitől. Áttörhetetlen az ostromzár! Aztán az ostromgyűrűbe zárt vagy beszorult ismerősök sorsa fordul másfelé, mint a rend kívánná. Aztán valahonnan, talán a Közel-Keletről elindul egy merénylő a rajnai táj felé, egy robbanóanyaggal töltött kerékpár közeledik. És minden széthull, nagyságok törnek meg, titkosrendőrök futkosnak eszüket vesztve, lángokban a sajtófejedelmi kastély, és harmadnapra oda az elnök elnöksége, mert Tolm nem az egyik – öngyilkos – közéleti nagyság temetésére megy el, hanem az általa is elítélt terroristáéra, s ott derűsen azt mondja: „szocializmusnak kell következnie, győznie kell”.
Példátlan kritikai vihart támasztott hazájában a Nobel-díjas Böll 1979 nyarán megjelent új regénye. Szentimentális giccslektűrtől riasztó politikai krimiig mindennek nevezték, és csak a legkíméletesebb kritikusok szánakoztak azon, hogy milyen „fáradt, kétségbeesett”, nézetei micsoda hullámvölgyében vergődő író ez az író, milyen íróiatlan író is, hiszen föltűnően sűrűn él olyan elhasznált jelzőkkel, mint „kedves”, mint „cinikus”, dohog olyan szavakat használva, mint „pornófranc”…
A kérdés csak az, hogy milyen világ milyen társadalmához milyen nyelven, hangon lehet, kell szólni. Akit támadtak azzal, hogy „Praeceptor Germaniae”-nak véli magát, és támadnak azzal, hogy lompos ruhás, plebejusbeszédű „kölni-bohóc”, most kétségtelenül az utóbbi hangján támad.