Kosár
Jó negyed százada, hogy Hans Robert Jauss, a konstanzi befogadáseszté tikai iskola vezéralakja Irodalomtörténet mint az irodalomtudomány provokációja cím mel megtartotta nagy feltűnést keltő egyetemi székfoglaló előadását. Az azóta eltelt idő és az elmúlt másfél-két évszázad kutatási tapasztalata azt mutatja, hogy szaktudományos vértezettségének erősödésével, eredményei gyarapodásával párhuzamosan mára már az irodalomelmélet kelt mindinkább idegenkedést társterülete, az irodalomtörténet képviselőinek körében. A kialakult helyzet ismeretében azonban egyre világosabban látszik az ellentétek oldásának-oldódásának sürgető szükségessége is. Az irodalom alapvetően kétfajta, történeti-historikus és elméleti-poétikai szemléle1te és megközelítése ugyanis - a kölcsönös "provokációk" meghaladásával - egymás (tudományterülete) számára egyformán fontos és termékenyítően új szempontokat és eszközöket adhat. A kizárólagosság, a ki rekesztés, a megbotránkoz(tat)ás helyett a találkozási pontok keresése, az irodalomról és a művekről közösen folytatott beszélgetés, a közös irodalmi ,,diskurzus" mind többekben megfogalmazódó igény. Sőt, egyáltalán nem kizárt a két szemléletmód egységes és együttes érvényesítése sem. Annál is inkább, s ezt a chicagói iskola vezetőjétől, Ronald Salmon Crane-tól már csaknem fél évszázada tudhatjuk, mert csupán az oksági perspektíva viszonylag könnyű változtatására van szükség ahhoz, hogy az egyes versekről tett »poétikai« állításokat összekössük az eszközeikre és a létrejöttük feltételeire és körülményeire vonatkozó filológiai, biológiai vagy történeti állításokkal".
A hazai irodalomelmélet feladatait 1993-ban feltérképező Szegedy-Maszák Mihály szerint is értelmetlen volna az elméletet a történetírás segédtudományává lefokozni s létjogosultságát pusztán a gyakorlati hasznosságon lemérni, mint ahogy az irodalomtörténet-írás mibenlétének kérdését is jogosulatlan felvetni annak alapján, hogy a műalkotás nem a történelemben, hanem mindig is jelenben kifejtett hatásában létezik.
