Kosár
Ostinato- mondja a zenei szaknyelv az egy művön belül szakadatlanul ismétlődő motívumokra. Krúdy Gyula novellisztikáját is ez az ostinato jellemzi; kiváltképp ezekben az 1926 és 1930 közt írt elbeszélésekben: az egyre súlyosbodó betegséggel küzdő író mintegy szám adást készítve összefoglalja, és kiforrott, immár ,,teljes nagyzenekari" hangszerelésben dolgozza föl újra mindazokat a motívumokat és téma variációkat, melyek egy életen át foglalkoztat ták.
Ezekben a novellákban azonban már a búcsúzásé, az öregkori, nosztalgikus visszaemlékezésé a vezérszólam; de az ifjúkorban átélt vagy álmodni mert kalandok anekdotikus fölidézését, a szavakba foglalt, kiszínezett mesékben föltárulkozó álomvilágot élesen ellenpontozza a már-már vaskosan naturalista hűséggel megjelenített maradék valóság: a fehér asztal gyönyöre. A megöregedett, kalandokban megfáradt Krúdy-hősök mint utolsó, még elérhető, megszerezhető örömforráshoz menekülnek a kulináris élvezetekhez, és - hogy hívek marad janak önmagukhoz, két, kínos gonddal megtervezett harapás és hörpintés közt - mesélik, ha másnak nem, a mindig szolgálatkészen csupa fül pincérnek vagy kasszírnönek a múltat. Azt a múltat, amelynek legendákká dúsított emléktöredékeiből vélik önmaguk szalon-, de még inkább kocsmaképes image-át fölépíteni...
