Részlet
Egy trópusi forró délután indultam el Ceylon-szigetről, zarándokútra, India mese- és csodavilágába. A Brit-Indiai Társaság Bharata nevű nagy, piszkos gőzhajója szállított a Manar-golfon át. Bizony, aki nem elég «tengerre való», annak felfordul itt a gyomra. Az ebédlőterem éppen a hajócsavar fölött van ; még ha nyugodt is a tenger, csak úgy táncol kifelé az étel a tányérokból.
Minthogy a hajófülke szűk és fullasztó, az ágy nagyon kevéssé volt csábító, a fedélzeten töltöttem a meleg trópusi éjszakát. Egy kemény padra telepedtem le s a csillagos ég volt a takaróm. Még sokáig pislogott felém a colombói világító-torony tüze a sötét, zúgó habok fölött, aztán elnyomott az álom. Csak mikor a fedélmosók pacskoló, csapkodó hada felkeltett, menekültem le, a hidegtől borzongva, fülledt hajófülkémbe. Mert napkelte előtt a trópusok alatt is hűvös szél söpri végig a tengert. Reggel, a veszedelmes korallparttól jó messze, vetett horgonyt a hajó. A vakító napfényben ott túl fekszik a lapos, egészségtelen Coromandel part Tuticorin város ragyogó házaival. Egy csónak visz át s szigorú vámvizsgálat következik, mielőtt India partjára tennénk lábunkat. A madurai vonat már vár minket s elindulunk a délindiai nagy templomváros felé, ahol a szentséges halszemű istennő székel.