George Orwell: A wigani móló

„Évente kilencszáz bányászból egy meghal, minden hatból egy megsebesül. [...] Ahány régóta dolgozó bányásszal csak beszéltem, mind vagy átesett már valami súlyos szerencsétlenségen, vagy látta kollégáját meghalni. [...] Némelyik történet egészen torokszorító. Egy bányász például elmondta, miként temette maga alá az egyik ács kollégáját a lehulló szikla. Próbálták kimenteni, ki is szabadították a fejét és a vállát, hogy levegőt vehessen, még életben volt, beszélt is hozzájuk. Ám akkor észrevették, hogy a tető ismét rájuk szakadni készül, fedezékbe kellett vonulniuk, s az ácsot ismét betemette az omlás: Megint odasiettek hozzá a fejét és vállát kiszabadítani, még most is élt, és újra csak beszélt hozzájuk. Ekkor harmadszor is beszakadt a tárna mennyezete, ám ezután már órákig nem bírták kimenteni, s mire végül is sikerült, már nem élt. A bányász, aki ezt elmesélte [...], magában a baleset körülményeiben nem is talált semmi rendkívülit. Számára inkább csak azért maradt emlékezetes mindez, mert az ács tudván tudva, hogy a bánya azon része kiváltképp veszélyes, minden nap úgy indult munkába,, hogy számított a balesetre. «Annyira foglalkoztatta a dolog, hogy egy ideje búcsúzásul mindig megcsókolta a feleségét. Pedig az asszony szerint azelőtt már vagy húsz éve nem tett ilyet.»”