Az angol postakocsi. Angol romantikus esszék

Az angol irodalom történetének nagy hagyományokkal rendelkező műfaja, az esszé, páratlan virágzásnak indult a romantika korában. Népszerűségét, elterjedését segítette a mind fejlettebb újságkiadás, szellemében pedig a XIX. század első évtizedének költészetével állt szoros kapcsolatban: ezek az írások éppúgy a lírai önkifejezés lehetőségét keresték, mint a vers. Kötetünk a négy legjelentősebb angol romantikus esszéíró munkáiból ad válogatást. Charles Lamb (1775-1834) nevét a nővérével közösen írt Shakespeare-mesék című gyermekkönyvből ismerheti a magyar olvasó. A szerencsétlen sorsú író a hivatali robot nyűgében, őrült nővérével élt, maga is rettegve elméje elborulásától. Személyes hangú, önéletrajzi elemekkel átszőtt lírai esszéiben a furcsaságok, a múltbeli emlékek, a gyermekkor világába menekül. Áradó, barokkos, archaizáló stílusa éles ellentétben áll William Hazlitt (1778-1830) egyszerű, természetes írásmódjával. Hazlitt kritikus volt, vezérlő elve a józanság, könyörtelen ítéleteit az éles ész és a szellemes fogalmazás teszi élvezetessé. Esszéiben, például a híres A vándorlásról címűben megnyerő őszinteséggel vall magáról. Leigh Hunt (1784-1859) zsurnaliszta, szerkesztő volt, az ő lapja fedezte fel Keatset. Mint újságíró nemcsak az irodalom, hanem a politika világában is forgott - két évig ült börtönben a régensherceg megrágalmazásáért. Hunt, aki nem is igazán "romantikus" alkat, a hétköznapok világát ábrázolta fanyar humorral: egyik legismertebb írása a Felkelés hideg reggeleken címet viseli. Thomas de Quincey (1785-1859) nyughatatlan, érzékeny, különc szelleme feltárulkozó, személyes és szenvedélyes vallomásokban nyilvánul meg. Az Egy angol ópiumevő vallomásai című munkája külön kötetben jelent meg magyarul, e főművében végzetes szenvedélyéről ír. Itt közölt esszéiben felfokozott érzékenységű lelkületének bizarr és eredeti megfigyeléseit sajátos ritmusú prózában fogalmazza meg.