Kosár
Ezeket a történeteket 1963-64-ben a Gilbert- és az Ellice szigeteken gyűjtöttem, ahová etnológiai kutatómunkát végző férjemet kísértem el. Neki köszönhetem az ösztönzést e történetek feljegyzésére. A nyugati Pacifikumnak erre a világ közlekedési útvonalaitól távoleső, egyenlítő környéki szige teire vezető utunk első állomása a polinéz lakosságú Niutao volt, az Ellice-csoport egyik szigete. Itt jó barátságot sikerült kötnöm néhány asszonnyal, akik szívélyesen befogadtak maguk közé, és sok segítséget nyújtottak munkámhoz.
A történetek színhelyei a helybeliek e földi életének szín terei, a falu, az erdő és a tenger. A falu általában védett te rület, míg az erdőben szellemek vannak jelen, és ezért a ma gányosan élő embereknek varázserőt tulajdonítanak. A ha lottakat is az erdőben temetik el, ahol a régi elképzelések szerint éjszakánként felélednek, vágyakoznak az élők után (A halotti táncok), és hatalmukba kerítik a gyengéket (Két veszedelmes út a tengeren, A mostohagyerek).
Olykor az erdő fái megszemélyesítetten játszanak szerepet a mesék történéseiben...
A tengeren éppolyan sok történet játszódik le, mint a faluközöségben és az erdőben. Nincsen senki, aki a tengert megváltoztathatná vagy parancsolhatna neki...
A történetekből világosan kirajzolódika a szigetlakók közösségi élete...
A történetek végét illetően egy olyan jellegzetesség tűnik fel, amelyben jól látható a gilbert- és az ellice-csoportbeliek között a különbség. Jóllehet gyűjteményünk mindkét részé ben gyakran előfordul a bosszú motívuma, az Ellice-meséket a békülékenység vonása jellemzi, ami viszont a Gilbert-meséknél teljesen hiányzik. Különösen ott szembetűnő ez, ahol ugyanazokat a meséket eltérő befejezéssel mondják el...
(Részletek az utószóból)
