Mait Metsanurk: Beront az élet. Novellák

Az új németnyelvi tanár, Vihula kisasszony, januárban lépett hivatalba. Csak nemrég tette le az egyetemen az utolsó vizsgálatokat, s még hiányoztak belőle mindazok a tulajdonságok, amelyeket a pedagógusok évek során sajátítanak el munkásságuk folyamán. A gimnázium egész tantestülete nyájas és elnéző volt vele szemben, mint a gyermekkel, aki legjobb igyekezete mellett is minden percben botlik. Mindannyian törekedtek jó tanáccsal szolgálni neki s rajta voltak, hogy példát adjanak illedelmes arckifejezésükkel, oktató tónusukkal és komoly viselkedésükkel. Ezt égetően szükségesnek tartá különösen a női személyzet, mely túlnyomó többségben volt. Mert Vihula kisasszony oly gyakran nevetett, mintha a színpadon valami életvidám leányszerepet játszanék; könnyű léptekkel járt, csípőjét kissé ringatva, mint valami ritmikus testgyakorlatűző, s a tanítás munkáját még egyáltalában nem tudta azzal a tragikus komolysággal venni, amely a többiek arcáról lerítt és amely csak évek alatt sajátítható el...