Jászay-Horváth Elemér: Gyöngyök és könnyek

„Jászay-Horváth témái örök lírai témák, főként a fiatalság szenvedése szól verseiből. Sok művész fiatalsága az élet távoli félénk szemlélete közben múlik el. E fiatalság álom: szépségek álma, melyet gyakran egy-egy ijedt pillanat, rideg ébredés szakít meg. Az álmokban való elmerülés fájdalmas öröm, mert tétlen, s az ember fájón vágyja az élet másik oldalát, a tevékenyen élő életet, próbál is útjaira lépni, de mint a járni tanuló gyermek szédül, elesik és megüti magát. A szépségek álma füst, nem valóság: "Árnyék csupán. Testetlen, léha semmi." Milyen tehát a való élet s milyen sok elképzelt öröme, bánata? Mi az, ami messziről nézve céltalan, öröm és bánat örök céltalan váltakozása, örök létra, mely a semmibe vezet? Úgy látszik, olyan céltalanság ez, melynek fájdalmát csakis az álmodozás édesebb fájdalma enyhítheti: e versek virágos út az álmodozástól az álmodozásig.
Bárhol nyitjuk is fel e könyvet, minden lapján találunk szavakat, melyek ennek az egész szenvedésnek kifejezői. E versek útja olyan út, mely teli van hintve virággal, sok szó díszíti a szenvedést: lágyak, szépek, fájdalmasok, egyformák. A költő nagy odaadással dolgozik: minden szava kis lelemény, mindegyik egy kigondolt kis mű, egy külön, óvatosan elhelyezett színfolt – melyek összetéve lágy, homályos, édes képet adnak. S a költő szerény. Hiszen az ötvösök finom munkái nem nagyméretűek – s ami egészen finom és piciny, nem lehet elragadó erejű –, s ami suttogás, nem keltheti a mennydörgés hatását. Nem akarni nagyobbat, mint amire képesek vagyunk – ehhez már magához is tehetség kell –, s megbecsülni a tehetséget, amink van, odaadással vésni finom kis ötvösmunkát: ehhez szerénység. Minden szava tehetségét és szerénységét bizonyítja.”
Füst Milán, Nyugat 1913/24