Nyerges András: A kapu

"Olyan nemzedékhez tartozom, amelynek kevéssé ismerős a gyermekkor "felhőtlen boldogsága". Ami az előttünk járóknak a háború volt - eszméltető, meghatározó, eligazító élmény -, azt számunkra az ezerkilencszázötvenhatos ellenforradalom jelentette. Ez idő tájt jártunk iskolába, s ha két furcsa és ellentmondásos nemzedék lettünk, annak oka jórészt itt kereshető. Érettebbek, vagy ha úgy tetszik : koravénebbek voltunk sok tekintetben, mint a mai gyerekek. Természetes volt, hogy mi is politizálunk, hogy fontoskodva, felnőtteskedve élünk mozgalmi életet, hogy egy-egy iskolai osztály "mikrostruktúrájában" ugyanaz zajlik le kicsinyített formában, ami a nagyok társadalmát jellemzi. Hit, csalódás és megszenvedett meggyőződés spirális útját nekünk is meg kellett tennünk, akik jóformán beleszülettünk a szocializmusba. Eközben élesebb lett kritikai érzékünk, érzékenyebb veszélytudatunk. A magunk bőrén tapasztaltuk a marxi jelmondat nélkülözhetetlenségét: de omnibus dubitandum, vagyis: mindenben kételkedni kell. A rólunk kirajzolódó kép teljességéhez az is hozzátartozik, hogy nemcsak koravének voltunk - magánügyek és magánérzelmek terén éretlenek és zöldfülűek. Görcsösek, gátlásosak. Újfajta világ született körülöttünk, de akik neveltek minket, még a régi tudattal tették: ahogyan vigyáztak ránk, az fölért a "valláserkölcsi nevelés" prüdériájával, előítéleteivel. Ettől is később kellett megszabadulnunk, s még akinek sikerült is, máig hordozza nyomait: ez befolyásolja viselkedését, emberi kapcsolatait. A kapu írásai - 1953, 1956 és 1962 egy-egy pillanatát fölvillantva - azért kutatnak a - nem is olyan távoli - múltban, hogy jobban, árnyaltabban értsük önmagunkat, a jelenben."

Nyerges András dedikációjával.