Kostya Sándor: A Szent Erzsébet egyházközség és plébániatemplom története

Évszázadunk első ötven éve látványos áttörést hozott a történettudományban. Új szempontok fogalmazódtak meg, s elvi igénnyel új módszerek születéséről számoltak be kutató történészeink. A naptári-kronológiai történetírást a társadalom-történeti vizsgálódás váltotta fel, s ezt az elmúlt századok esemény-rögzítésére is alkalmazta. A nemzeti jelenségeket a nemzetközi eszme, ideológia függvényeként kapcsolta az ad hoc tárgyához. Ez utóbbi jelenség főleg az elmúlt ötven esztendő történetszemléletét determinálta, kívánságok, parancsok, programok és (kötelező) „javaslatok” formájában kerültek történészeink íróasztalára. Általában nagyon kevés kivételtől eltekintve az „ukázt” teljesíteni kellett: másként kellett a történelmet írni. Csak a 80-as évek derekán kezdett derengeni s következett be némi változás a történészek gondolkozásában. A kitörni készülő idősebb történészek előszedték az íróasztal fiókjából az évek óta porosodó kézirataikat, jelentkeztek ... de a kiadók szűkkeblűség az „olvasó közönség érdektelenségére” való hivatkozással megakadályozták a „rázós könyv” megjelenését. Trianon: mint a pestistől úgy féltek nemzeti tragédiánk eltitkolt történelmének feltárásától. Agyonhallgatással sújtották a 20. század eleji katolikus megújhodás korát is. E témákról csak az emigráns irodalomban találunk forrásértékű ismertetéseket. Jelen munkát tudatosan forrásmunkának határozzuk meg, nem pedig történeti feldolgozásnak. Egy harminchét éve emigrációban élő tanár visszaemlékezéseit írva nem történetíró, de krónikás. Nem objektív történeti feldolgozást ad, hanem a történelmet közvetíti saját alanyiságán keresztül.

Dedikált példány