Semptey László: Az alkalmazkodás módszere és jogszabályai a hithirdetésben

Akár elméleti akár gyakorlati szempontból tekintjük a hithirdetés feladatát, felmerül az a kérdés, hogy szabad-e, kell-e a hithirdetőnek minden egyes külső vonatkozásban úgy átadni a keresztény hitet valamely nem keresztény népnek, ahogy azt a hithirdető maga is kapta és birtokolja, avagy szabad-e, kell-e minden vonatkozásban az új nép gondolatvilágához, felfogásához, életkörülményeihez alkalmazkodnia? A kérdés ellentéteket állít fel. In medio stat veritas. Bizonyos mértékig meg kell őriznie a hithirdetőnek az egyház gyakorlata és rendelkezései által szentesített külső formákat, speciális esetekben azonban szabad alkalmazkodnia a hithirdetés népének felfogásából, lelkületéből eredő különleges külső adottságokhoz és szokásokhoz. Ebben az alkalmazkodásban a mérték az, hogy a keresztény hit- és erkölcstan alaptételeit, az egyház berendezkedésének örök principiumait és megváltoztathatatlan karakterét semmiképp sem szabad feladni, viszont a megtérítendő nép felfogását és szokásait csak addig és csak oly mértékben szabad tiszteletben tartani s az alkalmazkodás tárgyává tenni, amíg, azok indifferensek, azaz nem viselik magukon a régi, pogány vallás jellegét. A hithirdetés célja az evangélium átadása új népeknek, Ez egyúttal a lényege is. Nem európai kultúrát kell átadnia, nem is európai formákat, hanem az evangéliumot.