Kosztolányi Dezső: Mécs

Tea: „Az életemet úgy szeretném berendezni, mint egy nyugalmas és nagyszerű idillt. Nem kis szerepet szántam ebben a teának is. Abban az időben, mikor a koplalásba is belekóstoltam, az ágyon fekve gyakran kirajzoltam azokat a boldog és egyszerű napokat, amikor magamnak élhetek, s reggel lanyha kávét iszom, délután nehéz és sötét csokoládét, este pedig a komoly elmélyedés és a csend perceiben visszatérek a teához. Egy kéjenc válogathatja így a szeretőit. Éhomra egy barna nő, aztán szöghajúak és vörösek, délután egy súlyos, fekete parasztszépség, tartalmas zamatú, mély és furcsa. Estére azonban a legmegrögzöttebb roué is egy kedves, vallásos szőkéhez fordul.
Imádom a teát. Azok, akik nem értik, tartalmatlannak nevezik. A szemükben csak pár milligrammal több a semminél. A parfümje, a lelke, az illúziója elvesz, mert nem tudják lemérni, és csak a sárga, forró víz marad a csészéjükben. Azt mondják, hogy nincs lelke, pedig csak az egyénisége hiányzik. Magunk adunk neki egyéniséget. Meddő és királyi ital, amely nem táplál, de teret enged a belegondolásunknak, az álmainknak és a fantáziánknak. Terméketlen, önmagáért való, kéjes, mint a csók. A többi italok követelőznek. Elveszik valaminket, vagy adnak valamit, megváltoztatnak. Ez csak kihozza, hangsúlyozza, aláhúzza igazi valónkat, megmutat önmagunknak, az arcunkat tükrözi.”