A Helikon és az Erdélyi Szépmíves Céh levelesládája (1924-1944) I-II.

"1971 nyarán azt terveztük Kemény Jánossal, hogy levéllel fordulunk a helikoni írókhoz, visszaemlékezéseket kérünk a marosvécsi napokról, az esztendőnkénti találkozókról, és ezzel a vallomás-gyűjteménnyel ünnepeljük 1926 júliusa, az első Helikon-találkozó akkor éppen negyvenötödik évfordulóját.
1971 nyarán tizenhárom címzettünk lett volna még.
Valahogy abban az évben egyik lap, egyik szerkesztő sem vállalkozott a megemlékezésre, nem kedvezett nekünk az idő, a leveleket megfogalmaztuk ugyan, de nem küldtük el, és kora ősszel, szeptember 13-án meghalt Kemény János.
Halálakor eszméltem rá, hogy tovább nem szabad várni: össze kell gyűjteni legalább a helikoni dokumentumokat, mert élőszóban elmondhatják emlékeiket legalább ők – immár csak tizenketten –, még lehet egyeztetni, egybevetni, korrigálni, pontosítani, tisztázni a részleteket, vagy magnószalagra, papírra rögzíteni, ki mit mond, ki hogyan állít valamit vagy bizonyít vagy tagad és így tovább. De ha még halasztom a gyűjtést, jóvátehetetlen hibát vétek! Ki tudja, később kiket kereshetek még fel. És ma már jól tudom: ha akkor azonnal nem vágok bele a munkába, később talán egyszerűen lehetetlen lett volna az egész. Vagy ha nem is lehetetlen, még ezerszerte nehezebb, sokkal több fehér folt maradt volna, még több kérdést kellett volna megnyugtató válasz nélkül hagynom a jegyzetekben, a kiegészítések és magyarázatok során, lelőhelyeket fedett volna be a kihunyó emlékezet, tanúk neve felejtődött volna el, a Helikon, a Szépmíves Céh „levegője”, társadalmi atmoszférája enyészett volna el, levelek, jegyzőkönyvek, megcenzúrázatlan kiadványok, kallódó programtervek semmisültek volna meg, szándékok, emberi kapcsolatok és viszonyok, barátságok és háborúságok, a környezet szövedéke foszlott volna szét örökre. Ösztönösen azt éreztem, nem szabad várni. Ötven év elég ahhoz, hogy betemesse a szellemi helyszínt."
Marosi Ildikó

Az egyik kötet védőborítójának hátsó része kopott, ragasztófoltos.