A Hunyad-Zarándi Református Egyházmegye Parciális Zsinatainak végzései 1686-1718; 1810-1815

A Sepsi Református Egyházmegye vizitációs jegyzőkönyveinek kiadásához írt üdvözlő sorainkban olyan kérdést vetettünk fel, amelyet, akkori megjegyzésünk szerint, egyháztörténetírásunk nem artikulált súlyához és jelentőségéhez mérten. A lelkészi rend 16-17. századi önszerveződéséről gyanítottuk, hogy az a világi nemesi rend mintájára történt. Míg korábban a katolikus egyház püspökei főrendnek számítottak és részt vettek az ország kormányzásában, a protestáns klérus vezetői nem, bár a lelkészi kar sok mindent megőrzött az egyházat szolgálata jogán megillető, nemesi státusból és kiváltságokból. A hazai reformáció felekezeti sokszínűségében és rétegződésében egyik felekezet sem állhatott elő ezzel a kizárólagos igénnyel. A 16. századi országgyűlésnek, mint intézménynek, tehát hova tovább rendeznie kellett a felekezeti megoszlással együtt járó jogi kérdéseket is, annál is inkább, mert a reformáció fokozatos térhódításával és a népességet érintő felekezeti arány átcsoportosulásával új helyzet állt elő. Van egyháztörténész, aki úgy ítéli meg az erdélyi helyzetet, hogy a reformáció terjedésének első évtizedeiben az országgyűlésben jelentősen meggyengült, sőt teljesen megszűnt az egyházi jelenlét, ennek pedig jótékony hatása volt az intézmény működésére nézve, voltaképpen ez állította semleges területre, ahol egyenlő távolságot tudott tartani valamennyi felekezettől, tehát jogosítványát: először gyakorolta jelentős egyházi jelenlét nélkül, amellyel a parlamentáris demokrácia csíráját hordozta magában...