Kosár
"...Amikor beléptem a laboratóriumba, a felső világítás égett, csak a nagyfeszültségű áramkör sérült meg. A helyiségben olyan bűz terjengett, mint a kórházakban szokott lenni, erős hányingert kaptam. Az első, amit észrevettem: egy meztelen ember fekszik egy felborult tartályban, a feje és a karjai kilógnak, a fején egy fémből készült berendezés. A tartályból valami folyik, leginkább sűrű vérre emlékeztetett. A második egy diák, új fiú, látásból ismerem, mellette fekszik, arccal fölfelé, kezeit szétdobva. Odarohantam a tartályban fekvőhöz, kihúztam. Még meleg volt, és az egész teste síkos, alig lehetett megfogni. Megrángattam: úgy tűnt, már nem él..." - így kezdődik a regény egyik szereplőjének bírósági vallomása, majd az azután kezdődő rendőrségi nyomozás értetlenül áll a tudományos kutatóintézetben történő rejtélyes események előtt.
Szavcsenko mondandója nem az ügyesen bonyolított, érdefeszítő cselekményben valósul meg. Az izgalom és a fantasztikum neki arra jó, hogy elmondja véleményét az emberről, kutassa magatartását és céljait, vizsgálja jelentét és lehetőségeit. (Kuczka Péter utószavából)
